Önvizsgálat, önnevelés, nevelés
Azt gondoljuk, hogy gyermekeinket boldogulásuk érdekében iskoláztatnunk kell, nyelvre, zenére és sok egyébre taníttatni, majd felsőbb iskolai végzettséghez, lakáshoz juttatni őket bármi áron, hisz ez a kötelességünk. (Ez a „kötelesség” olyan mértékben leköti minden erőnket és időnket, hogy gyermekünk azt hiszi, nem szeretjük, hiszen nem veszünk részt az életében, ezért lassan magányossá és boldogtalanná válik. Mi meg azon kesergünk, milyen hálátlan.) Ezzel együtt mindezt megtehetjük, és lehet, hogy dicséretes az erőfeszítésünk, de az is előfordulhat, hogy problémák forrásává válik a későbbiekben.
Ha panaszkodunk, hogy mindent megadtunk gyermekünknek, és öregségünkre mégsem törődik velünk, akkor kérdezzük meg magunktól, hogy elláttuk-e azt a mindennél lényegesebb feladatunkat, amiért hozzánk került ez a felnevelendő élet, eleget tettünk-e annak a kötelezettségünknek, ami minden másnál előbbre való, nevezetesen megtettük-e azt, hogy olyan karakterré formáltuk törődéssel és szeretettel, ami a kezdetektől egészséges önbizalomhoz, egyensúlyra törekvő önvizsgálathoz, döntéshozáshoz, problémamegoldáshoz segítette őket. Ezek azok a tulajdonságok, képességek, amelyekre nekünk is szükségünk van, és ezeket kell továbbadnunk a gyermekeinknek, akiket felnevelünk.