A lélek fogalma a különböző hagyományokban és napjainkban
A lélek fogalma napjainkban – lélek és szellem, lélek és tudat
Katolikus dogmatika
„A teremtő Isten elgondolását a test és lélek legszorosabb egysége fejezi ki, hiszen Isten nem külön testet és külön lelket, hanem embert teremt. Továbbá a két tényezőnek nemcsak eredete közös, hanem története és végső sorsa is.… Az emberben a szellemi és az anyagi világ különleges együttműködése megy végbe.
Amikor lelkünk szellemiségéről beszélünk, elsősorban azt kell figyelembe vennünk, hogy szellemi lelkünk nem meríti ki a szellem fogalmát. Hiszen a szellem a maga teljességében a Végtelen szellemben, a Tiszta szellemben, Istenben valósul meg, az emberi szellem pedig egyrészt véges, másrészt anyaghoz rendelt szellem. Isten szellemiségétől abban is különbözik, hogy Isten teremtetlen szellem, lelkünk pedig teremtett, akárcsak az anyagvilág. Tehát nem része, nem darabja, nem „szikrája” az isteni szellemnek, akihez képest csak analóg értelemben nevezhető szellemnek.
…A tudattal sem azonos az emberi lélek, az emberi szellem; a tudat csak egy funkciója az anyagot átjáró és annak felhasználásával dolgozó emberi szellemnek.
A lélek halhatatlansága – maradandó anyagi vonatkozása mellett – szellemi mivoltából következik… Ha az emberi lélek szellemi, akkor testének pusztulása nem oltja ki, mint a gyertya elégése kioltja a gyertyalángot, hiszen a lélek nemcsak ezzel a konkrét tér-idő ponttal van kapcsolatban, hanem az egész világgal… nem kötődik a tér-idő egyetlen pontjához, nem függ bensőleg az anyagtól. (Nyíri Tamás: Antropológiai vázlatok, Bp. 1972.)”
Szúfizmus
Leo Schaya: Az egység szúfi tanítása
Ahmed Ibn-Musztafa al-Alawi sejk, korunk egyik utolsó beteljesült szúfija mondta: „A Végtelen vagy az Abszolút Világát hozzánk képest külsőnek tekintjük, ezzel szemben egyetemes és legalább annyira van bennünk, mint kívülünk. Csak ez az egy Világ van. Amit mi érzékelhető világnak tekintünk, a véges és időleges világ (Isten átmeneti, teremtményi megnyilatkozása), nem más, mint a való (teremtetlen, végtelen) Világot rejtő fátyol. Önnön érzékeink fátylak (elsősorban ‚benső érzékünk’, az individuális, mentális tudat, amely a testi észlelés öt érzékelési irányát meghatározza). Szemünk az igazi Látás (az ‚Önvaló’ megismerésének) fátyla, fülünk a (‚mindent halló és értő’) igazi Hallásé… Mi marad hát az emberből (ha csupa ‚fátyol’, határolás és nemtudás)? Valami könnyű villanás (lelke legmélyébe rejtett isteni ‚szikra’) amely tudata világosságának tűnik előtte. Tökéletes az összefüggés e fölvillanás (az ‚Önvaló’ tudata) és a végtelen Világ nagy Fénye (az ‚Önvaló’ teljes Tudata, az Isteni Tudat) között. A Világnak (vagy az embernek) lelke van, s e lélek tiszta lényege Isten. Istennek teste van (‚fényből’, megismerésből és ‚sötétségből’, nemtudásból szőtt fátyol), és e test a Világegyetem (Isten kozmikus Megnyilvánulása). Ó, szívem (ki az Öntudat, az isteni Megismerés ‚fölvillanását’ rejted), hallgasd és értsed Istent! Ne szórd szét magad, ne féktelenkedj az isteni tikok feltárásától való félelemben!”