A lélek fogalma a különböző hagyományokban és napjainkban
Katolikus dogmatika
A Bibliai idézetekhez csatolom a Katolikus dogmatikában leírt régi tanításokat a lélekről. Miért idézem éppen a Katolikus dogmatikát? Azért, mert a görög katholikosz szó egyetemest jelent, és a Katolikus dogmatikában azokat az eredeti, régi tanításokat is leírták, amelyek még felekezetektől függetlenek voltak. Lássuk a Bibliamagyarázatokat:
„A jahvista forrás ezt írja: Az Úristen megalkotta az embert a föld porából, és orrába lehelte az élet leheletét (nesamah). Így lett az ember élőlénnyé (nefes). (Ter 2,7). Nem azt mondja a szöveg, hogy az ember testét alkotta Isten a föld porából, hanem embert mond; de a leírás jelzi, hogy van az emberben valami, amit külön adott Isten, külön lehelt bele. Később, a görög filozófia hatása alatt jött létre az az értelmezés, amely szerint a testet alkotta volna Isten a föld porából, és lelket lehelt volna bele. Két héber szót szoktak a magyarban lélekkel fordítani, egyik a nefes, amely lélegzetet és lélegezni tudó élőlényt egyaránt jelent, de nem a testtel szembeállítható lelket. Szintén lélegzetet, fúvást, szellőt és szellemet jelent a ruach szó, de ez sem a test ellentéte, hanem vagy Isten ereje, amely a vizek fölött lebeg és életet kelt azokban, ahogy a kotlós ül a tojások fölött; vagy pedig olyan embert jelez a ruach szó, aki Isten kegyelmi irányítása alatt áll és Isten szavát közvetíti, mint a próféták.”
„A test szó nincs a régi szövegekben szembeállítva a lélekkel.”
„A régi könyvek tehát nem két olyan valaminek tekintik a testet és a lelket, amelyek összetételéből egy harmadik lesz, úgy hogy azok szét is választhatók egymástól. Nem a test hal meg, hanem az ember (Ter 3,17-19). Nem a nefes vagy a ruach lesz az alvilág (seól) lakója, hanem az ember, aki ott árnyék-szerű formában él tovább, bár teste elrohad.”
Bármilyen furcsa is az előző idézet, nincs benne ellentmondás, hiszen az ember hal meg, de ő lesz az alvilág lakója is, csak éppen valamilyen más testben. Tehát az ember túlél, s „halála” mégiscsak a testére, de csakis a fizikai testére vonatkozik. A következő állítás és a megfelelő szentírási rész is figyelemreméltó a földi illetve a „mennyei” testet illetően. Nem nehéz behelyettesíteni a földi sátrat földi testre és a mennyei hajlékot, amit felöltünk azért, hogy elnyeljen az élet, valamiféle mennyei testre, ami életet hordoz önmagában:
„Vannak helyek a Bibliában, (pl. a 2Kor 5,1-4), amelyekből egyes hittudósok azt következtetik, hogy test nélküli lélek (anima separata) a halál után sem létezik, hanem finomabb anyagból teremtett testet kapunk Istentől.”
Az említett újszövetségi rész pontosan így hangzik:
2Kor 5,1 Tudjuk ugyanis, hogy ha földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk lakóházat: örök hajlékot a mennyben, amit nem emberkéz rakott.
2Kor 5,2 Ezért is sóhajtozunk itt, mert mennyei hajlékunkat óhajtjuk felölteni.
2Kor 5,3 Csak akkor nem látszunk majd mezíteleneknek, ha azt felöltöttük.
2Kor 5,4 Amíg tehát e sátorban lakunk, elnehezülten sóhajtozunk, mert nem akarjuk, hogy levetkőztessenek, hanem hogy felöltöztessenek, s így a halandót elnyelje az élet.
2Kor 5,5 Hiszen Isten, aki erre előkészített minket, a Lélek foglalóját adta nekünk.
A Katolikus dogmatika konzekvenciája a test és lélek egymáshoz való viszonyát illetően:
„… test és lélek erősen egymásra vannak utalva működésükben, és végső sorsuk is azonos lesz.”